Történelmi helyszínen, Melbourne-ben rendezték az ötkarikás játékok férfi nehézsúlyú versenyszámának, a Finn osztálynak a 2019. évi Világbajnokságát. A júliusi Laser Világbajnokságot követően idén másodjára ért a megtiszteltetés, hogy a nemzetközi osztályszövetség ajánlása alapján a World Sailing engem kért fel a versenybíróság vezetésére. A hat versenynap változatos, időnként extrém időjárási körülmények között zajlott, amely ahogy a versenyzőket, úgy bennünket is próbára tett.

Télből nyárba – Ausztráliában éppen csak az év legmelegebb időszaka indul
Fotó: Robert Deaves (Finn Class)

Az 1956. évi olimpia eseményei közül magyarként talán a melbourne-i vérfürdő néven elhíresült legendás vízilabda-döntőre emlékszünk vissza leghatározottabban, vitorlázóként viszont talán arról is tudunk, hogy itt nyerte második olimpiai aranyérmét a dán Paul Elvstrøm – ekkor a Finn osztályban. A Finn itt szerepelt másodjára a játékokon, a melbourne-i olimpia egyik hagyatéka, a Port Phillip-öböl Royal Brighton Yacht Clubjának infrastruktúrája pedig kiváló helyszínként szolgált az osztály 2019. évi világbajnokságához. A versenyre 22 nemzet 60 versenyzője gyűlt össze, közülük többen már a tokiói olimpia biztos résztvevői. A képlet a szokásos: az első öt versenynapra napi két futamot terveztek, majd a hatodik napon az addig legeredményesebb tíz versenyző az éremfutamban küzdhetett a végső győzelemért, míg a többiek számára egy ráadás zárófutamot tartottak.

A versenybírói csapat a zsűrititkárral és a felmérővel kiegészülve
Fotó: Robert Deaves (Finn Class)

Az elmúlt években a Laser mellett a Finn osztállyal tudtam a legtöbbet együttműködni, az idei Gold Cup sorozatban a hatodik volt, amelyen versenybíróként vehettem részt. A hatfős csapatomba hat különböző országból érkeztünk (rajtam kívül Ausztráliából, Nagy-Britanniából, Németországból, Japánból és Mianmarból), munkánkhoz pedig bőséges segítséget kaptunk a helyi szervezőktől és a zsűrititkárunktól. A szakmai felkészülésünk a World Sailing bermudai konferencián vett nagy lendületet, ahol sikerült személyesen is egyeztetnünk az esemény kulcsszereplőivel. Ezt követően véglegesítettük a versenyutasítást, folyamatosan támogattuk a versenyrendezőség előkészületeit és megszerveztük saját munkánkat is. Az év végi hajtás és a szabadnapok szűkös kerete miatt csak az utolsó pillanatban, a próbafutam előtti nap estéjén érkeztem Ausztráliába. Az út egy teljes napot vett igénybe, de szerencsére az előzetesen eltervezett ütemben tudtam aludni, így nagyon gyorsan megszoktam a helyi időzónát.

Előtte-utána: vidám 24 órányi utazás

A tapasztalatok azt mutatják, hogy ezeken az eseményeken a versenyzők és edzőik akkor lesznek a sikeres lebonyolításban leginkább partnerek, ha a közreműködők folyamatosan felkészülten mutatkoznak. Ennek elősegítésére a próbafutam napján több egységben tartottuk meg az első versenybírói megbeszélésünket, amelyen külön kitértünk a tárgyalási folyamatokra és a vízi bíráskodásra is. Az első csapatvezetői értekezleten bemutatkoztunk, majd a próbafutamon egy motorossal vettünk részt. Ahogy a verseny haladt előre, napi rendszerességgel találkoztunk a versenyen közreműködő bizottságok vezetőivel, hogy értékeljük a tapasztalatokat és megvitassuk a terveket. Így építettünk fel fokozatosan az utolsó napot is, amikor a zárófutam után azonnal az éremfutamot rendezték.

Változatos körülmények, ahogy egy hatnapos versenytől várjuk
Fotó: Robert Deaves (Finn Class)

Időjárás szempontjából pont olyan volt a hét, ami a hosszú versenysorozatok megalkotóinak szándéka: tavaszias, gyenge szeles körülményekkel kezdtünk, majd a hét közepén a szél hiánya miatt egy szünnapra kényszerültünk. Innentől bekapcsoltak a turbinák, az utolsó napok egyre erősebb szélben zajlottak. Az ötödik versenynapról érdemes külön megemlékeznem, amikor Melbourne 44 fokos csúcshőmérséklettel az elmúlt évszázad legmelegebb napját teljesítette. A vitorlássport egyediségét és a mezőny felkészültségét jelzi, hogy míg ezen a napon minden más sporteseményt elhalasztottak, addig mi két futamot teljesítettünk úgy, hogy a sportolók négy, egyenként negyedórás hátszelet pumpáltak végig! Hiába ittam lényegében egész nap folyamatosan vizet, alig izzadtunk… olyan volt, mintha folyamatosan egy meleg hajszárító előtt álltunk volna.

Medal race 25-30 csomós szélben – csak kevés olimpiai osztály képes rá
Fotó: Robert Deaves (Finn Class)

Ugyancsak kiemelném az utolsó napot, amikorra drámaian a felére csökkent a hőmérséklet, és a teljesen ellenkező irányú szél az éremfutamra 25-30 csomóig erősödött. Öröm volt nézni a srácokat, ahogy a legkeményebb hullámok között is uralták a hajójukat, és ahogy hátszélben vágtattak a bója felé.

Friss szélben elegendő távolabbról figyelnünk a mezőnyt
Fotó: Robert Deaves (Finn Class)

A legfőbb szakmai megfontolásunk szerint a vízen mindig igyekeztünk úgy helyezkedni, hogy a lehető legtöbb meghajtásért járó büntetést megelőzzük. Így amikor nem engedték a pumpálást, billegtetést és lökdösést, szorosan követtük a mezőnyt, hogy nehogy elharapózzanak az ismétlődő erőteljes halzolások. Habár a futamok felében nem engedték a pumpálást, a verseny végéig mindössze tizenkét büntetést jeleztünk. Amikor erősebb szél fújt, akkor jellemzően a bóják köré pozícionáltuk magunkat, hogy az ott történő közeli helyzetekben szolgáltathassunk később bizonyítékot.

A sportszerű versenyzés kevés tárgyalásra adott okot
Fotó: Robert Deaves (Finn Class)

A tárgyalások alacsony száma mindképpen a kiemelt sportszerűséget tükrözi. Egyetlen komoly esetünk adódott, amely a versenyrendezőség egy hibája miatt keletkezett. Az egyik P lobogós rajtot követően a versenyrendezőség legalább 13 másodperccel a rajtjelzést követően tűzte ki az egyéni visszahívás jelzését. A korai rajtos hajó természetesen nem tért vissza, így őt OCS-ként értékelték. A parton maga a versenyrendezőség kért számára orvoslatot, amely eldöntésekor a World Sailing 31. esete, mint hivatalos szabályértelmezés megvitatása segítségével tudtunk döntést hozni.

A futamok közötti pihenő jó alkalom a tapasztalatok megvitatására

A csapatunk napról-napra egyre jobban összekovácsolódott, amelyet egyrészt a szervezők vendégszeretetének, másrészt pedig saját kreativitásunknak köszönhetünk. A házigazda klub elnöke maga is nemzetközi versenybíró, a szervező bizottság vezetője pedig olimpiai aranyérmes sportoló, így pontosan tudták, hogy mire van szükség ahhoz, hogy mindenki a legjobbat nyújthassa a versenyzőknek. A precíz futamokat követően mindig frissítővel várták a fáradt sportolókat és a gyors információáramlásnak köszönhetően hamar tájékoztatták őket az eredményekről. Az Európához képesti jelentős időeltolódás leküzdése céljából a média inkább a nap végi összefoglalókra összpontosított, nem füstölték az amúgy is korlátos forrásokat az élő követhetőségre.

Barátkozunk

Bizonyára az eddigiekből is érezhető, hogy az eddigiek közül az egyik legjobb Finn Gold Cupot tudhatom magam mögött (aminek része, de nem kiemelt oka a díjkiosztót követő kiváló BBQ). A versenybíróság vezetése minden alkalommal ráadás kihívást jelent, hiszen ekkor elsősorban rajtam múlik, hogyan sikerül igazi csapatot szervezni, és hogy milyen képet tudunk kifelé mutatni. A visszajelzések alapján a versenyzők és edzőik nagyon elégedettek voltak a munkánkkal – ez a legfontosabb. Hogy keretesen zárjam a beszámolómat, szívmelengető élmény volt rengeteg magyar kötődésű emberrel megismerkedni – akár azokkal, akik ténylegesen Magyarországról vándoroltak el, akár azokkal, akiknek oldalági rokonai vannak.

Megérdemelt pihenés a verseny után

Rendkívül hálás vagyok a lehetőségért, hogy a versenyt követően még két hetet (beleértve az ünnepeket) Ausztráliában tölthetek, így innen kívánok minden olvasómnak szélben gazdag, sikeres új évet!